Mindenkinek másfajta Űrt hagyott az életében.
Nekem a párjának, akivel a mindennapokat együttélte, szinte összenőttünk a sok-sok próbatételeink során a hatalmas magányos csendet hagyta, feltűnik hiánya mindenhonnan, minden magányos pillanatban...
Ezt a csendet tegnap nekem megtörte két jegyzet, amelyek közül egyik nekem a másik nektek szól.
Anna legyengített szervezete miatt a fertőzésveszély fokozott volt sajnos nem juthatott, el mindenki személyesen hozzá, még a számára legfontosabbak is csak alig-alig, de köszönöm, hogy kerestétek és ezt megértettétek.
Érezte, ha szeretettel kerestétek, ezekben a nehéz időkben is.
Amikor volt ereje válaszolt a privát baráti üzenetekre, de sokszor csak elolvasni tudta.
És bár mindenkihez volt külön gondolata, de a napi feladatok sokasága miatt nem tudtunk telefonállni vagy üzengetni így sokszor maradt a tömegkommunikáció ismét, a blog.
Anna a nagy rohanásban egy utolsót még jegyzetelt és csak most találtam én is erre az írására,
A jegyzet készítése: 2017.07.17. hétfő 19:54
"Szokásos szombati intenzív osztályos nap lehetett volna. Lázzal és fájdalommal indult,
De tudtam hogy össze kell kapnom magam 4 oraig.
Messze van Még, De én még lassan tudom csak rendbe kapni magam.
Végülis csak elkezdett hatni a láz,- és fájdalomcsillapító.
4 órára bejött Saci, a noverke, hogy szabadidejéből elkészítse a legújabb trend szerinti frizurát: a lélegeztetőgepeset. :)
Gondoltam bírom en: oxigén kanullel kezdtük csak, De a sminknél már rajottem:
fontosabb, hogy kapjak levegőt, mint hogy hogy nézek ki.
Úgyhogy gyorsan újraterveztük és anya gyönyörű orchideáit tűztük a hajamba.
A sminkemet, amit a kedves doktornőmtől kaptam az édes nővérem kente rám a nagyobb légvetelek kozott. Közben a székemet is nagyon szépen feldíszítettek, az egyik doktorno napok óta titokban virágokat hajtogatott nekem :) A ruhámat anyuék vettek nekem látatlanban az egyik bevásárlóközpontban, hiszen nagyon szerettem volna fehérben az oltárhoz allni. Akkor adtak rám először, De csodásan allt.
Mire mindezzel elkészültünk, már kellett a következő fájdalomcsillapító és be tudtam ülni a szekbe, hogy letoljanak a kápolnába, ahol a szűk családunk és 1-2 kedves kórházi dolgozó várt.
Na meg persze Fefe :)
Nem is birtam könnyek nelkul, hiszen évek óta erre a pillanatra vártunk, nem számított hogy mik a körülmények, a szerelmünk sosem valtozott. Az első fél év után, amit együtt töltöttünk tudtam: csak ehhez a férfihez tudnék hozza menni! Bár nem volt róla papirunk és nem esküdtünk még mindenhol, mégis mindig tudtuk hogy együtt akarjuk leélni az eletunk. Szóval ezért is volt annyira megható ott látni az oltár mellett... :) Összeszedtem hat minden maradék erőm és bátorságom, és apukámba kapaszkodva, sok-sok szappanbuborékon át megtettük az oltárhoz vezető utat, ahol átadott leendő uramnak. Végre nyíltan, tanúk előtt Isten is áldását adta a mi kapcsolatunkra.
Megesküdhettünk, hogy joban-rosszban, a másikat soha el nem hagyva mindig szeretni fogjuk egymast. Ennek már 2.5 hete és még mindig szuperül bírjuk:D
Nem szerettünk volna utána lagzit tartani, de a sok-sok kedves ember mégis meglepett minket egy feldíszített szobával, ahol tudtunk koccintani a szerelemre, a hitre és a szeretetre. :) Csináltunk még pár közös képet, aztán a szervezetem már elfáradt annyira, hogy vissza kellett feküdni az agyba a következő adag láz és fajdalomcsillapitora. Mindenesetre ennél csodálatosabb és szebb esküvőt nem is tudtunk volna tartani: csak olyanok voltak ott, akik szeretnek, és ahhoz mehettem hozza akit teljes szívemből szeretek. :)
Múlt hét folyamán sikerült a bizottság több tagjával is személyesen beszelnem. Bejöttek hozzam és én próbáltam meggyőzni oket: hogy van még esély, különben is; engem ne feltsenek: nincs veszítenivalóm. De sajnos egy ponton rá kell jönnie az embernek: ez nem az akaraton mulik. És ez már nálam sem az a kategória sajnos. Ők nem mindenhatóak, az én szervezetemből pedig már nagyon sokmindent kiharcoltam, olyanokat is, amit másé már nem bírt volna el. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, sőt! Pont azt jelenti, hogy sosem adtam fel. Mostanában nem fogok írni, hiszen még mindig arra törekszem, hogy boldoggá tegyem magam és a környezetem, ehhez azonban már jóval kevesebb energiám van.
Még mindig csak azt tudom mondani nektek, hogy az élet szép! Megéri minden percet. A kis dolgok számítanak igazan és hogy csak azokkal foglalkozzunk, akiket szeretunk. :) Olyan szerencsés vágyok, hogy semmit nem kell megbánnom, bár már sok barátommal nem találkozhatok, mégis mindig ott leszek veluk/veletek. Köszönöm, hogy megértitek, hogy egy ideje az üzenetekre sem tudok válaszolni, De még mindig olvasom oket.
Köszönöm a sok szeretetet, amit tőletek kaptam, akar ismeretlenül is. Végtelenül halas vagyok az eletemert és hogy ilyen széppé tetted. Igen. Te is. Nyugodtan magadra veheted! :)
Ezt a csendet tegnap nekem megtörte két jegyzet, amelyek közül egyik nekem a másik nektek szól.
Anna legyengített szervezete miatt a fertőzésveszély fokozott volt sajnos nem juthatott, el mindenki személyesen hozzá, még a számára legfontosabbak is csak alig-alig, de köszönöm, hogy kerestétek és ezt megértettétek.
Érezte, ha szeretettel kerestétek, ezekben a nehéz időkben is.
Amikor volt ereje válaszolt a privát baráti üzenetekre, de sokszor csak elolvasni tudta.
És bár mindenkihez volt külön gondolata, de a napi feladatok sokasága miatt nem tudtunk telefonállni vagy üzengetni így sokszor maradt a tömegkommunikáció ismét, a blog.
Anna a nagy rohanásban egy utolsót még jegyzetelt és csak most találtam én is erre az írására,
pár dolgot elmondott volna még akkor nektek is:
A jegyzet készítése: 2017.07.17. hétfő 19:54
De tudtam hogy össze kell kapnom magam 4 oraig.
Messze van Még, De én még lassan tudom csak rendbe kapni magam.
Végülis csak elkezdett hatni a láz,- és fájdalomcsillapító.
4 órára bejött Saci, a noverke, hogy szabadidejéből elkészítse a legújabb trend szerinti frizurát: a lélegeztetőgepeset. :)
Gondoltam bírom en: oxigén kanullel kezdtük csak, De a sminknél már rajottem:
fontosabb, hogy kapjak levegőt, mint hogy hogy nézek ki.
Úgyhogy gyorsan újraterveztük és anya gyönyörű orchideáit tűztük a hajamba.
A sminkemet, amit a kedves doktornőmtől kaptam az édes nővérem kente rám a nagyobb légvetelek kozott. Közben a székemet is nagyon szépen feldíszítettek, az egyik doktorno napok óta titokban virágokat hajtogatott nekem :) A ruhámat anyuék vettek nekem látatlanban az egyik bevásárlóközpontban, hiszen nagyon szerettem volna fehérben az oltárhoz allni. Akkor adtak rám először, De csodásan allt.
Mire mindezzel elkészültünk, már kellett a következő fájdalomcsillapító és be tudtam ülni a szekbe, hogy letoljanak a kápolnába, ahol a szűk családunk és 1-2 kedves kórházi dolgozó várt.
Na meg persze Fefe :)
Nem is birtam könnyek nelkul, hiszen évek óta erre a pillanatra vártunk, nem számított hogy mik a körülmények, a szerelmünk sosem valtozott. Az első fél év után, amit együtt töltöttünk tudtam: csak ehhez a férfihez tudnék hozza menni! Bár nem volt róla papirunk és nem esküdtünk még mindenhol, mégis mindig tudtuk hogy együtt akarjuk leélni az eletunk. Szóval ezért is volt annyira megható ott látni az oltár mellett... :) Összeszedtem hat minden maradék erőm és bátorságom, és apukámba kapaszkodva, sok-sok szappanbuborékon át megtettük az oltárhoz vezető utat, ahol átadott leendő uramnak. Végre nyíltan, tanúk előtt Isten is áldását adta a mi kapcsolatunkra.
Megesküdhettünk, hogy joban-rosszban, a másikat soha el nem hagyva mindig szeretni fogjuk egymast. Ennek már 2.5 hete és még mindig szuperül bírjuk:D
Nem szerettünk volna utána lagzit tartani, de a sok-sok kedves ember mégis meglepett minket egy feldíszített szobával, ahol tudtunk koccintani a szerelemre, a hitre és a szeretetre. :) Csináltunk még pár közös képet, aztán a szervezetem már elfáradt annyira, hogy vissza kellett feküdni az agyba a következő adag láz és fajdalomcsillapitora. Mindenesetre ennél csodálatosabb és szebb esküvőt nem is tudtunk volna tartani: csak olyanok voltak ott, akik szeretnek, és ahhoz mehettem hozza akit teljes szívemből szeretek. :)
Múlt hét folyamán sikerült a bizottság több tagjával is személyesen beszelnem. Bejöttek hozzam és én próbáltam meggyőzni oket: hogy van még esély, különben is; engem ne feltsenek: nincs veszítenivalóm. De sajnos egy ponton rá kell jönnie az embernek: ez nem az akaraton mulik. És ez már nálam sem az a kategória sajnos. Ők nem mindenhatóak, az én szervezetemből pedig már nagyon sokmindent kiharcoltam, olyanokat is, amit másé már nem bírt volna el. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, sőt! Pont azt jelenti, hogy sosem adtam fel. Mostanában nem fogok írni, hiszen még mindig arra törekszem, hogy boldoggá tegyem magam és a környezetem, ehhez azonban már jóval kevesebb energiám van.
Még mindig csak azt tudom mondani nektek, hogy az élet szép! Megéri minden percet. A kis dolgok számítanak igazan és hogy csak azokkal foglalkozzunk, akiket szeretunk. :) Olyan szerencsés vágyok, hogy semmit nem kell megbánnom, bár már sok barátommal nem találkozhatok, mégis mindig ott leszek veluk/veletek. Köszönöm, hogy megértitek, hogy egy ideje az üzenetekre sem tudok válaszolni, De még mindig olvasom oket.
Köszönöm a sok szeretetet, amit tőletek kaptam, akar ismeretlenül is. Végtelenül halas vagyok az eletemert és hogy ilyen széppé tetted. Igen. Te is. Nyugodtan magadra veheted! :)
