Élj a jelenben

Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabad lelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.

Szeretném megosztani veletek az egyik kedvenc versemet. Sokszor, amikor telhetetlennek érzem magam, felidézem és megnyugszom.

Sokan egész életünkben várunk... Mire? Hogy felnőjünk, hogy leérettségizzünk, hogy legyen munkánk, hogy elmenjünk nyaralni, hogy ránk találjon a szerelem, hogy előléptessenek, hogy meggyógyuljunk és sorolhatnám. Aztán megkapjuk és szinte nem is élvezzük, jön a következő kényszeres cél, amire várnunk kell... Aztán pedig meglepődünk, hé! Hogy szaladt el így az idő...? Miért nem álltam meg? Miért nem élveztem?

Pedig ez annyira a mi döntésünk lenne... boldogan megélni az utat. Kihasználni minden percét. :)

//

Rólam pedig annyit: tegnap volt egy bronhoscopiám (mint a képen is látszik, félkómás állapotban). Szerencsére nem láttak elváltozást és nagyon sok váladékot sem. Ennek ellenére napok óta nehezen kapok levegőt és lázas vagyok. Várok, várok, hogy mikor leszek jobban, és közben majdnem elfelejtettem észrevenni, hogy mennyien vannak körülöttem és mennyien szeretnek <3 Köszönöm!